Egy képet nézek önmagamról. Hat éves lehettem, amikor készült.Ismeretlen ruhák, ismeretlen hely. Még az arcot is alig ismerem, de tudom, hogy én vagyok az. Semmi nem utal rá, de én vagyok, tudom. Egy apró, mégis erős szúrás, vagy fény, talán egy magas hang, amit érzek, ami azt mondja, a képen én vagyok. Én voltam.
Van egy-egy pont, pillanat, amikor egyszersmind megszűnik mindaz, amit mi életnek neveztünk. Nem a halál. Csak egy óriási változás, amely minden megszokottat, felfogottat és megváltoztathatatlant a feje tetejére állít és valami mássá tesz... Amikor csak egy emlékké, egy adattá tömörít mindent, ami a jelenhez tartozott, amire azt mondjuk: ÉN!
Egy kép készül ilyenkor. Egy kép, amiben benne van mindez. Az ÉN.
Életünk végén ezeket a képeket szemléljük belenyugvón, mint pár életlen sejtelmet, hallgatva az érzésre,amely elhiteti velünk, hogy mi már csakis ezek a furcsa régi képek vagyunk... Semmi más...
semmi más.
2009. december 27., vasárnap
2009. november 1., vasárnap
Nincsen semmi.
Nem is lesz soha semmi. Egyszerűen élünk, vegetálunk, képtelenek vagyunk a változásra. Hány civilizált ember van, aki élni tudna egy !valós! környezetben? Hány olyan civilizált ember van, aki meg tudna küzdeni a valós problémákkal? Hány olyan civilizált ember van, aki valójában meg tudná magát védeni? Hány olyan ember van, aki képes a cselekvésre, és nem csak nézi azt, ami körülötte történik? És miért van ilyen kevés?
Minden megy ugyan úgy, ahogy tegnap... Mindenki úgy viselkedik, ahogy tegnap. Mindenki megy a maga irányába, és csoda, ha összetalálkozunk. Valakinek célja van az életben, valakinek az a célja, hogy nincs célja. Mindenki különbnek érzi magát, mindenki azt hiszi átlátja a világot, amiben él. Pedig senkit nem ismerünk, és semmit nem értünk. Egyszerű túlélők vagyunk mi is, mint a többi élőlény. Azt mondjuk, ismerjük a másikat... De soha nem gondolunk bele, hogy csak egyetlenegy környezetben ismerjük. A munkájában, vagy a szórakozásában, vagy a vonatról, vagy akármi...
És mi van, ha itt a világ vége? A világ végén is ismerni fogjuk a másikat?
Nem is lesz soha semmi. Egyszerűen élünk, vegetálunk, képtelenek vagyunk a változásra. Hány civilizált ember van, aki élni tudna egy !valós! környezetben? Hány olyan civilizált ember van, aki meg tudna küzdeni a valós problémákkal? Hány olyan civilizált ember van, aki valójában meg tudná magát védeni? Hány olyan ember van, aki képes a cselekvésre, és nem csak nézi azt, ami körülötte történik? És miért van ilyen kevés?
Minden megy ugyan úgy, ahogy tegnap... Mindenki úgy viselkedik, ahogy tegnap. Mindenki megy a maga irányába, és csoda, ha összetalálkozunk. Valakinek célja van az életben, valakinek az a célja, hogy nincs célja. Mindenki különbnek érzi magát, mindenki azt hiszi átlátja a világot, amiben él. Pedig senkit nem ismerünk, és semmit nem értünk. Egyszerű túlélők vagyunk mi is, mint a többi élőlény. Azt mondjuk, ismerjük a másikat... De soha nem gondolunk bele, hogy csak egyetlenegy környezetben ismerjük. A munkájában, vagy a szórakozásában, vagy a vonatról, vagy akármi...
És mi van, ha itt a világ vége? A világ végén is ismerni fogjuk a másikat?
2009. július 14., kedd
Freedom is dead
Nem tudom, hogy mi az a szabadság. Legalábbis, hogy a szó lexikális értelmében mit jelent. Én néha elképzelem a szabadságot.
Nekem a szabadság azt jelenti, hogy az ember komolyan azt csinálja, amit akar. Nem úgy persze, ahogy mindenki a világban. Persze. Azért dolgozunk, mert pénzt akarunk keresni, azért beszélünk körültekintően, mert mást nem akarunk megbántani, és azért fojtjuk el az érzelmeinket, mert nem akarjuk, hogy ellenünk fordítsák őket.
Nekem a szabadság azt jelenti, hogy nem kell pénzt keresni, nem tudunk megbántani senkit, és nem lehet ellenünk fordítani az érzelmeinket.
Ergó... nem létezik. Egy társadalomban nem létezik.
De azt gondolom, hogy az illúzióját meg lehet csinálni, akár házilag is, veszélyek nélkül. Kell hozzá, egy kevés bátorság, egy leheletnyi "leszarom a szart is" ideológia, és egy toleráns közeg.
Általában a toleráns közeg hiányzik. De toleránsnak lenni kurva nehéz. Az, aki soha életében nem volt, és soha nem is lesz egy kicsit sem szabad, mert egy megállíthatatlan mókuskerék rabja, az nehezen képes toleranciát mutatni. Ugye itt még az az ördögi kör is utunkat állja, hogy aki bilincsbe ver valakit, az bilincsbe van maga is, és ugyan ez fordítva.
A szabadságot többen elérték már, azt hiszem. De azok nagyon kevesen voltak, nem jutottak sehova, soha nem állt előttük elvárás, és soha nem voltak biztonságban.
Szopás gyerekek...
Nekem a szabadság azt jelenti, hogy az ember komolyan azt csinálja, amit akar. Nem úgy persze, ahogy mindenki a világban. Persze. Azért dolgozunk, mert pénzt akarunk keresni, azért beszélünk körültekintően, mert mást nem akarunk megbántani, és azért fojtjuk el az érzelmeinket, mert nem akarjuk, hogy ellenünk fordítsák őket.
Nekem a szabadság azt jelenti, hogy nem kell pénzt keresni, nem tudunk megbántani senkit, és nem lehet ellenünk fordítani az érzelmeinket.
Ergó... nem létezik. Egy társadalomban nem létezik.
De azt gondolom, hogy az illúzióját meg lehet csinálni, akár házilag is, veszélyek nélkül. Kell hozzá, egy kevés bátorság, egy leheletnyi "leszarom a szart is" ideológia, és egy toleráns közeg.
Általában a toleráns közeg hiányzik. De toleránsnak lenni kurva nehéz. Az, aki soha életében nem volt, és soha nem is lesz egy kicsit sem szabad, mert egy megállíthatatlan mókuskerék rabja, az nehezen képes toleranciát mutatni. Ugye itt még az az ördögi kör is utunkat állja, hogy aki bilincsbe ver valakit, az bilincsbe van maga is, és ugyan ez fordítva.
A szabadságot többen elérték már, azt hiszem. De azok nagyon kevesen voltak, nem jutottak sehova, soha nem állt előttük elvárás, és soha nem voltak biztonságban.
Szopás gyerekek...
Ölel: Mikka
2009. június 24., szerda
2009. június 15., hétfő
A napok szépen felgyorsulnak, ahogy kijövünk az oktatási intézményeinkből. Elkövetkezik életünk újabb két hónapja, ami alatt lehetünk kicsit önmagunk. Amiben nem kérnek számon, amiben azt csinálunk, amit akarunk (már valaki) és nem izgulunk a következő dolgozat miatt.
Köszönjük meg az Oktatási Minisztériumnak ezt a felejthetetlen két hónapot! (ami 20 éve három volt...) Ezekkel a mondatokkal szépen elveszem a saját kedvemet az egésztől, úgyhogy abba is hagyom. Egy kicsit hagy írjak most a tanévről, amit magam mögött hagytam! (Hátha így mégis értékelhetővé válik a nyár...):
Hosszú. Nagyon hosszú, fárasztó, és tömör volt. Egyszerűen történelemnek tűnnek azok a pillanatok, amelyek megédesítették szeptember végi napjaimat. Sőt elképzelhetetlennek érzem magát a pillanatot. Ilyen a 16 éves kamaszgyerek... fél év alatt változik.
Igen. Azt hiszem erre érdemes kihegyezni évértékelő beszédemet... A változás. Gyönyörű.
Szóval változtam, változott minden. És sajnos fogok még változni. Szolidaritás testvérek!
Ugye ilyenkor felmerül az örökkévaló kérdés: "Ha ilyen sokszor változom ekkorát, akkor valójában ki is vagyok én?"
Jó kérdés. Az, aki az előbb voltam? Az aki a legelején voltam? Vagy az, aki éppen vagyok?
Szerintem mindig ugyan azok maradunk. Csak a "héjunk" színe és alakja változik.
Ezt azért gondolom így, mert nagy hülyeség lenne minden harmadik hónapban elveszteni egy barátot, egy társat, egy gondolkodásmódot, egy tudást.
Nem tudjuk, hogy hányféle dolog tud minket megváltoztatni. Bármi félreterelheti az életünket, a személyiségünket.
Egyszer valaki azt mondta változtam, majd szépen lelépett. Azt nem mondta, hogy miben változtam... küzdöttem, hogy visszaváltozzak igazi Mikivé... De nem tudtam, hogy ki az....
Köszönjük meg az Oktatási Minisztériumnak ezt a felejthetetlen két hónapot! (ami 20 éve három volt...) Ezekkel a mondatokkal szépen elveszem a saját kedvemet az egésztől, úgyhogy abba is hagyom. Egy kicsit hagy írjak most a tanévről, amit magam mögött hagytam! (Hátha így mégis értékelhetővé válik a nyár...):
Hosszú. Nagyon hosszú, fárasztó, és tömör volt. Egyszerűen történelemnek tűnnek azok a pillanatok, amelyek megédesítették szeptember végi napjaimat. Sőt elképzelhetetlennek érzem magát a pillanatot. Ilyen a 16 éves kamaszgyerek... fél év alatt változik.
Igen. Azt hiszem erre érdemes kihegyezni évértékelő beszédemet... A változás. Gyönyörű.
Szóval változtam, változott minden. És sajnos fogok még változni. Szolidaritás testvérek!
Ugye ilyenkor felmerül az örökkévaló kérdés: "Ha ilyen sokszor változom ekkorát, akkor valójában ki is vagyok én?"
Jó kérdés. Az, aki az előbb voltam? Az aki a legelején voltam? Vagy az, aki éppen vagyok?
Szerintem mindig ugyan azok maradunk. Csak a "héjunk" színe és alakja változik.
Ezt azért gondolom így, mert nagy hülyeség lenne minden harmadik hónapban elveszteni egy barátot, egy társat, egy gondolkodásmódot, egy tudást.
Nem tudjuk, hogy hányféle dolog tud minket megváltoztatni. Bármi félreterelheti az életünket, a személyiségünket.
Egyszer valaki azt mondta változtam, majd szépen lelépett. Azt nem mondta, hogy miben változtam... küzdöttem, hogy visszaváltozzak igazi Mikivé... De nem tudtam, hogy ki az....
2009. május 25., hétfő
The past is dead
Azt gondolom, hogy chill van. Szép lassan leeresztek, mint egy hőlégballon, szépen összecsomagolnak, és betesznek a csomagtartóra... hogy ott legyek egy egész nyárra. Azt gondolom amíg nyár lesz, addig jó lesz. Chill van, szóval van időm gondolkodni.
Adott egy történés, amire az ember, akivel megtörtént, emlékszik. A történés az már csak múlt. De ahogy az ember gondolatai, érzései változnak, valahogy el kezdenek az emlékek is változni. Azokra a dolgokra, amik megtörténtek az emberrel, az ember már máshogy kezd emlékezni, máshogy lesz az ember fejében, máshogy meséli el, máshogy vonja le a következtetéseket.
Valójában minden ember egy kicsit manipulálja a saját, vagy más múltját, mert az emlékek is szubjektívek. Ezek szerint az egész múlt, ami mögöttünk van, csak egy vélemény. Egy javított verzió. Egy márványtömbből tökéletesített szobor.
Ez több olyan dolgot szül, ami bizonyítja, hogy a múltnál nagyobb hülyeség nincsen:
- A múltad csak arra való, hogy magadra húzd, mint egy ruhát.
- A múltadba belebújhatsz, így kivonhatod magad a jelen felelőssége alól.
- A múltad nem határozza meg azt, hogy most ki vagy.
- Valójában semmire sem való, csak egy dísz...
... Lehet, hogy nem is 1526-ban volt a mohácsi csata?!
Adott egy történés, amire az ember, akivel megtörtént, emlékszik. A történés az már csak múlt. De ahogy az ember gondolatai, érzései változnak, valahogy el kezdenek az emlékek is változni. Azokra a dolgokra, amik megtörténtek az emberrel, az ember már máshogy kezd emlékezni, máshogy lesz az ember fejében, máshogy meséli el, máshogy vonja le a következtetéseket.
Valójában minden ember egy kicsit manipulálja a saját, vagy más múltját, mert az emlékek is szubjektívek. Ezek szerint az egész múlt, ami mögöttünk van, csak egy vélemény. Egy javított verzió. Egy márványtömbből tökéletesített szobor.
Ez több olyan dolgot szül, ami bizonyítja, hogy a múltnál nagyobb hülyeség nincsen:
- A múltad csak arra való, hogy magadra húzd, mint egy ruhát.
- A múltadba belebújhatsz, így kivonhatod magad a jelen felelőssége alól.
- A múltad nem határozza meg azt, hogy most ki vagy.
- Valójában semmire sem való, csak egy dísz...
... Lehet, hogy nem is 1526-ban volt a mohácsi csata?!
2009. május 21., csütörtök
ThE TÍm€ iS Đ€äĐ
The Time is Dead.
Meghalt az idő, szétesek, csütörtök van, azt hiszem, hogy szét fog hullani az agyam, úgy érzem magam, mint egy rohadt dzsánki, aki csak kattog, kattog, mert nem kapja meg az adagját.
Nem kaptam meg az adagom. Lassan 15 órája. Szét fogok esni.
Álmok mindig teljesülnek. És épphogy észrevesszük őket. Fentebb megemlítettem, hogy függő vagyok. Hogy kattogok. Nekem volt egy olyan álmom, hogy egy lány mellett ébredjek az éjszaka közepén. Hogy ő ébresszen fel, és mélyen a szemembe nézzen, és csak annyit mondjon: "Szeretlek". Pusztán azért keltsen fel, hogy ezt elmondja. Semmi másért. És ne azért mondja, mert nekem jól esik, mert nekem ez az álmom. Hanem azért, mert szeret. És el akarja mondani.
Az álmom teljesült. Utána nem tudtam visszaaludni.
Meghalt az idő, szétesek, csütörtök van, azt hiszem, hogy szét fog hullani az agyam, úgy érzem magam, mint egy rohadt dzsánki, aki csak kattog, kattog, mert nem kapja meg az adagját.
Nem kaptam meg az adagom. Lassan 15 órája. Szét fogok esni.
Álmok mindig teljesülnek. És épphogy észrevesszük őket. Fentebb megemlítettem, hogy függő vagyok. Hogy kattogok. Nekem volt egy olyan álmom, hogy egy lány mellett ébredjek az éjszaka közepén. Hogy ő ébresszen fel, és mélyen a szemembe nézzen, és csak annyit mondjon: "Szeretlek". Pusztán azért keltsen fel, hogy ezt elmondja. Semmi másért. És ne azért mondja, mert nekem jól esik, mert nekem ez az álmom. Hanem azért, mert szeret. És el akarja mondani.
Az álmom teljesült. Utána nem tudtam visszaaludni.
Ölel:Mikka
Húha. Ez már blog. Azt gondolom, hogy most már én is blogger lettem, nemcsak valami művészkedő szövegközzétevő. Ezt az oldalt arra fogom használni, hogy tapasztalataimat, érzéseimet, gondolataimat konkrét, metaforamentes formában leírjam. Kell lennie valami egyedi elköszönésnek is, amit minden bejegyzés után vagányan odabiggyeszthetek... ez lesz a:
Ölel: Mikka
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
