Mikka.

A napok szépen felgyorsulnak, ahogy kijövünk az oktatási intézményeinkből. Elkövetkezik életünk újabb két hónapja, ami alatt lehetünk kicsit önmagunk. Amiben nem kérnek számon, amiben azt csinálunk, amit akarunk (már valaki) és nem izgulunk a következő dolgozat miatt.
Köszönjük meg az Oktatási Minisztériumnak ezt a felejthetetlen két hónapot! (ami 20 éve három volt...) Ezekkel a mondatokkal szépen elveszem a saját kedvemet az egésztől, úgyhogy abba is hagyom. Egy kicsit hagy írjak most a tanévről, amit magam mögött hagytam! (Hátha így mégis értékelhetővé válik a nyár...):
Hosszú. Nagyon hosszú, fárasztó, és tömör volt. Egyszerűen történelemnek tűnnek azok a pillanatok, amelyek megédesítették szeptember végi napjaimat. Sőt elképzelhetetlennek érzem magát a pillanatot. Ilyen a 16 éves kamaszgyerek... fél év alatt változik.
Igen. Azt hiszem erre érdemes kihegyezni évértékelő beszédemet... A változás. Gyönyörű.
Szóval változtam, változott minden. És sajnos fogok még változni. Szolidaritás testvérek!

Ugye ilyenkor felmerül az örökkévaló kérdés: "Ha ilyen sokszor változom ekkorát, akkor valójában ki is vagyok én?"
Jó kérdés. Az, aki az előbb voltam? Az aki a legelején voltam? Vagy az, aki éppen vagyok?
Szerintem mindig ugyan azok maradunk. Csak a "héjunk" színe és alakja változik.
Ezt azért gondolom így, mert nagy hülyeség lenne minden harmadik hónapban elveszteni egy barátot, egy társat, egy gondolkodásmódot, egy tudást.
Nem tudjuk, hogy hányféle dolog tud minket megváltoztatni. Bármi félreterelheti az életünket, a személyiségünket.

Egyszer valaki azt mondta változtam, majd szépen lelépett. Azt nem mondta, hogy miben változtam... küzdöttem, hogy visszaváltozzak igazi Mikivé... De nem tudtam, hogy ki az....