Egy képet nézek önmagamról. Hat éves lehettem, amikor készült.Ismeretlen ruhák, ismeretlen hely. Még az arcot is alig ismerem, de tudom, hogy én vagyok az. Semmi nem utal rá, de én vagyok, tudom. Egy apró, mégis erős szúrás, vagy fény, talán egy magas hang, amit érzek, ami azt mondja, a képen én vagyok. Én voltam.
Van egy-egy pont, pillanat, amikor egyszersmind megszűnik mindaz, amit mi életnek neveztünk. Nem a halál. Csak egy óriási változás, amely minden megszokottat, felfogottat és megváltoztathatatlant a feje tetejére állít és valami mássá tesz... Amikor csak egy emlékké, egy adattá tömörít mindent, ami a jelenhez tartozott, amire azt mondjuk: ÉN!
Egy kép készül ilyenkor. Egy kép, amiben benne van mindez. Az ÉN.
Életünk végén ezeket a képeket szemléljük belenyugvón, mint pár életlen sejtelmet, hallgatva az érzésre,amely elhiteti velünk, hogy mi már csakis ezek a furcsa régi képek vagyunk... Semmi más...
semmi más.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése